Fussunk neki...

Nekivágok.

Sokan megteszik, én miért ne tenném? Szeretek írni, egyesek szerint nem is rossz, amiket papírra vetek.
Próbaképpen már egy ideje "küzdök" egy weboldallal is, kvázi blogként vezetem, de a sok kihagyás miatt sokat veszített az aktualitásából. Ennek ellenére azt is "gyermekemnek" tekintem, és büszke vagyok rá.
Remélem itt más lesz. Most már tudatosabban fogtam hozzá és nagyon szeretném jól csinálni.



Rengeteg dolog foglalkoztat a világban tágabb és szűkebb környezetemben egyaránt, szeretek rácsodálkozni a környezetemre. Hiszem a következőket: "...meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk"! Ezt a vágyakozást felejtette el a ma embere, nem tudunk rácsodálkozni az egyébként egyértelmű dolgokra.

Csak egy példa: az elmúlt hónapokban heti rendszerességgel teszem meg a Tiszaújváros- Hajdúnánás közti kis utat- nem az autópályán. Nyár elején felfedeztem, hogy az út elején lévő, kissé kopasz fákon (kicsit Csontváry fáira emlékeztetnek) albérlők töltik az estéket: estéről-estére tele vannak ezek a fák gólyákkal, hol egy lábon, hol kettőn álldogálva pihennek az ágakon. És én estéről-estére megcsodálom őket, lenyűgöz a nyugalmuk. Lefényképezni sajnos nem volt módom, mert az okos telefonom sem tud mindent, de magamban elraktároztam a látványukat.

Napi szösszeneteim ilyen apróságokhoz kötődnek majd, mert az a célom, hogy másoknak is érdekessé és fontossá tegyem a mindennapos "csodákat".