Ma van Édesapám születésnapja. Ma lenne 80 éves. Hiányzik- és nem csak ilyenkor.😔
Ma van elvonulásunk utolsó napja is. Már pakolászunk- a konyhai dolgok és a ruháink becsomagolva várják az indulást, szellőztetek, takarítok és persze pihenek, élvezem a jó időt idekint. Még a csirkék is kapirgálnak, ebéd utánra tervezzük a "nagy mészárlást", hogy frissen vágva kerüljenek zacskóba és utána indulásra készen a kocsiba. Főznöm sem kell, mert maradt még az előző napokról.
A tegnap délutánt ismét egy kiadós kirándulással zártuk. Miután mindent elvégeztünk, felszedelőzködtünk és elindultunk felfedezni a szemközti "hegyet, ahol mindig esik". Azt, amit évekkel ezelőtt letaroltak, kivágták a fákat, borzasztóan néz ki még most is. Kíváncsi voltam, mi maradt az erdőből ill. hová vezet a bekötőút felfelé. Csodákat láttunk!
Először is a tarvágás helyén rengeteg- számomra értékes- orbáncfű és szurokfű (oregano), most valóban bementünk a "susnyásba", majd miután kikeveredtünk, a "hivatalos"úton továbbhaladva egy olyan erdős, völgyes szakaszhoz jutottunk, ahol nincs turista jelzés, valószínűleg csak a vadászok és az erdőgazdaság emberei járnak arra. Egy fácánt is felriasztottunk, az orrunk előtt húzott el méltatlankodva, ettünk szedret és hallgattuk az erdőt. Én akkorra már leszedtem azt a mennyiséget a növényekből, amit szerettem volna és bár csábítóak voltak az itt is nagy tömegben megtalálható gyógynövények, ellenálltam és figyeltem a neszeket. Csendben és szerencsére szélárnyékban mozogtunk, aminek végül meglett az eredménye: egy őzmama a gidájával, az irtás túloldalán ugyan észrevett bennünket ( nem volt nehéz, hiszen rajtam narancsos, Zolin sárga póló volt ), de mégis nyugodtan ballagott tovább, persze végül eltűntek a bozótban. Gondolom ő is csodálkozott, miféle állat lehetünk ilyen pompázó színekben, de mivel nem mozogtunk, ő sem érezte veszélyben magukat. Óriási élmény volt látni őket! Titokban mindketten reméltük, hogy láthatunk valamilyen vadat- persze a kóborló macinak kevésbé örültünk volna- és eddig még sohasem volt ilyen szerencsénk az ilyen túrák alkalmával.Sikerült levideóznom is őket, bár a telefonom nem igazán alkalmas erre, különösen nagy távolságból, szürkületben. Hazafelé ismét megriasztottunk 2 madarat is, amiket a sárgászöld színük alapján még nem sikerült azonosítanunk. Az biztos, hogy erre a területre még visszamegyünk több alkalommal, sőt tovább is merészkedünk a sűrűben, csak nem pont szürkület idején.
Annak ellenére, hogy közel 1 hétig fáztunk és a körülmények eléggé romantikusan nomádnak mondhatók, így a két hét végén elmondhatom, hogy jól éreztük magunkat elvonulva a világ zajától. Természetesen 100 százalékban ezt nem lehetett kivitelezni, hiszen időnként fel kellett hívjam a családot és ahhoz be kellett kapcsolnom a telefont- és akkor jöttek a hírek. De igyekeztem valóban keveset foglalkozni velük.
Ez egy sajátos nyaralás volt mindkettőnk számára- tele kihívásokkal, megoldandó feladatokkal, az alkotás sikerével és sok beszélgetéssel. Mindez minimális anyagi megterhelés mellett. Jövőre is biztosan lesz hasonló- Zoli több csirkét is el bírna képzelni, már kigondolta az új helyüket és azt tervezi, milyen végleges házikót épít nekik.
Valamilyen szinten a természetben lenni, ráhangolódni rendkívül pihentető és megnyugtató volt- legalábbis nekem biztosan. Nézni, ahogy napról-napra változik a kert, megismerni, hogy melyik felhő hoz valóban esőt- nagy élmény volt. Valóban ez az ember természetes közege, ebben tud úgy élni, ahogy természetünk kívánná- nem a "civilizációs őrület".Persze óriási vívmányai vannak a XXI. századnak, de emellett ugyanezek részben vagy egészben tehetnek is róla, hogy milyen beteg is az emberiség. Meggyógyulni csak úgy tudunk, ha megtanulunk minden apró dolgot értékelni és rá tudunk csodálkozni a körülöttünk lévő világra úgy, ahogy van.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése