Vigyáznak ránk?

Most egy kicsit a végéről kezdem- rendkívül hosszú hazautazásunk és érkezésünk körülményei egészségügyisként mélységesen felháborítottak, mivel már több, mint egy hete arról szóltak a híradások, hogy mikor mit zárnak le, s ki milyen karanténba kell, vonuljon- hát finoman szólva is másra számítottunk.Utólag belegondolva nem kizárt, hogy a mi gépünk volt az egyik utolsó, ami elhagyta Balit- pláne budapesti érkezéssel. Attól féltem, törlik a járatokat, de Denpasar repterén olyan tömeg fogadott bennünket, amit álmodni sem mertünk.Tömött! sorokban várakozó emberek, csak az Emirates 9 kapun intézte a bejelentkezést, és kb másfél órát álltunk ebben a sorban. Mellettünk a koreai légitársaság sora araszolt közvetlenül...Maszk minden 2. emberen volt, annak a fele is szabálytalanul viselte. Ezen a reptéren voltak kihelyezett fertőtlenítős adagolók, később máshol nem! láttam, valamint a dolgozók is viseltek maszkot, időnként kesztyűt is.

Álomutazás és a "vírus" - naplórészlet

   03.15.    Álmaim utazására készültem már évek óta, de fél évvel ezelőtt elhatározásra jutottam- jutottunk. 50 éves születésnapunk és 10 éves házassági évfordulónk, a sok munka és helytállás után megérdemel egy álom teljesülését. Mindkettőnknek.

Így elindult a szervezés: megtaláltuk azt a csapatot, akik valóban mindenben segítettek- e-mailben, telefonon és a helyszínen személyesen . Megrendeltük az utat és megvettük a repülőjegyeket. Akkor még semmit sem sejtve róla, hogy helyzet lesz- az egész világon.
Indulás előtt még csak a szegregált előfordulás volt a jellemző, nem aggódtunk. A pánikot, amit már akkor is sokan keltettek, pedig kifejezetten gyűlöltük. Biztosak voltunk benne, hogy nem lesz okunk félni. De tévedtünk. Nem a vírustól való félelem az, ami meghatározza ugyan a maradék időnket kint, hanem az otthoni szabályok, körülmények, amik nem csak napról-napra, hanem óráról-órára is képesek változni.

A világ és országunk vezetői, vezető egészségügyi szakemberei ködösítenek, a valóság nem hangzik el és ez nagyon zavar. Nem magamat féltem, hanem az idősebbeket, az elesetteket. És ebben a felfokozott és bizony erősen stresszes időszakban még az is sebezhetővé válik, aki amúgy egészségileg bírná. Ám a mentális állapota nem fogja bírni...

Most még ott vagyunk a világ túlsó felén, itt még nincs ok pánikra, nyugalom és pihenés lehetne a  feladatunk, de folyton az otthoni híreket böngésszük. Az internet kikapcsolása nem opció sajnos, képben kell lennünk az otthoniak miatt. A 10. nap után pedig már mi is nehezen bírjuk, feszültebbek vagyunk a kelleténél. Csak remélni merem, hogy a türelem nem vész el egymás iránt.

Sokan azt gondolják, biztosan tudom, hogy ne panaszkodjon az, aki el tud utazni a párjával az Egyenlítő mellé, megnézhet olyan helyeket, amik a képeken is ámulatba ejtik és kipróbálhat olyan dolgokat, amikre otthon nincs lehetősége. Van, aki soha nem jut el a szomszédos országba sem, tudom. Én is csak hálát tudok adni a sorsnak azért, hogy most mindezt megtehetem- ahogy a helyiek is teszik naponta többször. De a lelkem mélyén a lelkiismeretem háborog, amiért eljöttem, nem maradtam otthon, nem állok helyt és a hazaérkezésemmel pedig majd veszélyeztetem a környezetemet. Annak ellenére, hogy nem a tiltott régióban vagyok és bármennyire is furcsa, itt nagyobb biztonságban érzem magam, mintha otthon lennék. Hát ezért háborog a lelkem.

Kihívások pedig itt is érnek, mert olyan sérülésekkel küzdök, amik még ettől is lassúbb tempóra késztetnek. De jól vagyok természetesen. Az itteni jellemző hasi nyavalya is elkerült eddig- nem kizárt, hogy az otthonról hozott pálinka megteszi védő hatását :) -a sebeim pedig nem engednek fürdeni az Óceánban, sőt a helyi medence sem jöhet most szóba. Így olvasok, írok mindent, amit tanultam a helyi vezetőnktől, és gondolkodom. Lehet, hogy ez utóbbit nem nagyon kellene erőltetni, mert csak gondot okoz...

03.16. A mai nap egy felütéssel indult, reggeli hír otthonról- a 65 év feletti egészségügyi dolgozók nem mehetnek a betegek közelébe. Szuper! Tuti összeomlik az alapellátás és a szakellátás. A háziorvosok közel fele ilyen korú... És megint csak otthon jár az agyam.  Igen, a rendszer beindult, ketten máris kiestek otthon, aki tartja a frontot, ő is elmúlt 60 éves. Módosított, redukált és specializált rendelési idők, rendkívüli ügyeletre kötelezhetőség. Mélyvíz.

A beszállókártyák megjöttek, elvileg nem törlik a járatokat és hazaérünk rendben. Addig is szinte csak az otthoni hírek dolgoznak mindkettőnkben. Amúgy itt is várakozó állásponton van mindenki. Sokan azért vannak kétségbe esve- jogosan-mert március 25 ( az itteni Csendes ünnep: Nyepi day) után lezárják 2 hétig a szigeteket. Van, aki áprilisig maradna, de nem mer, mert mi van, ha a lezárás tovább tart- csak 30 napig vízummentes ott lenni.Szóval sokan inkább feszültebbnek tűnnek, mintsem boldognak és kiegyensúlyozottnak.Mondjuk van olyan magyar is itt, akinek nem igazán van más problémája, csak az, hogy bezárták a kedvenc jógastúdióját is. És mit fog majd otthon csinálni, mert amúgy is felmondott a munkahelyén, mielőtt idejött 2 héttel ezelőtt.Hát igen...problémák- nem egyformák. Mondanom sem kell, harmincas évei végén járó szingli hölgy, aki önmegvalósít.

Bali amúgy valóban fantasztikus hely- nem elsősorban a már ikonikussá vált film  ( Eat, pray, love) és a prospektusok miatt. A gondolkodás, a kultúra, a táj elképesztő. A mentális állapotukból szívesen hazavinnék, most otthon is nagy szükség lenne rá Mindenkinek.Nem kell csodákra gondolni, csak apróságokra, amik összeadódva tényleg csodát tesznek.

Ha már utazás... Sorrento I.

Úgy gondoltam, folytatva az úti beszámolóimat, egy néhány évvel ezelőtti olaszországi kirándulásom történetét mesélem el, ami azért is különösen érdekes, mert akkor jártam először és EGYEDÜL Itáliában, ezzel egy régi álmom vált valóra. Itt  egy Sorrentoban megrendezett európai konferencián (ESPHGAN) való részvétel volt a valódi oka kirándulásomnak, de természetesen a környék bebarangolására is volt időm.

Vannak még helyek...

...amit látni kell! Igen, most éppen Írországról nézek egy jópofa (bár lehet, hogy ez a jelző nem takarja azt, amire gondolok) műsort, és újfent azt érzem: még ide is el kell jutnom.Szerencsére sok ilyen célpont létezik számomra- így nem lehet azt mondani, hogy cél nélkül telnek napjaim.:)