Az enyém így folytatódik:
- befejezem a megkezdett könyvek elolvasását- van belőle jó néhány;
- rendszerezem a családi fotóalbumot- a számítógépeinken több ezer fotó vár a jóváhagyásra, nyomtatásra válogatásra;
- átválogatom a pincében lévő dobozaimat- a bennük lévő "emlékek" egészen a gyerekkoromig repítenek vissza, nehéz elengedni bármit is- ezt tanulnom kell még;
- sajtot készítek házilag- vagy legalábbis megpróbálom, ez is az önellátáshoz vezető út egyik állomása a kenyérsütés és a szappanfőzés után :) ;
- kitalálom, mi legyen a több tucat VHS kazettával- a videolejátszónk sem nagyon működik már és a filmek többsége online is nézhető;
- befejezzük a telken álló kis ház felújítását- lassan, de biztosan és lelkesen csináljuk, mi magunk. Itt nem számít, ha valami nem lesz tökéletes, az a lényeg, hogy a két kezünkkel történik és a tudat, hogy meg tudjuk csinálni;
- megtanulok végre tisztességesen angolul, németül és olaszul- egyik sem megy jól, de valahogy mindenütt megértetem magam, ami nem mindig elég;
- átrágom magam végre a legújabb, legnagyobb szakkönyvön- csak részek átolvasására volt eddig alkalom, az egész tükrében ér valamit igazán;
- egy újabb szakterületet sajátítok el- minél többet tanulok, annál inkább érzem, hogy még több kell ahhoz, hogy valóban megérthessem az ember működését...
A listát sorolhatnám még órákig, hiszen folyamatosan azt érzem, valamit kihagyok, valamit elfelejtek, befejezetlenül hagyok. DE így van jól! Tervek, feladatok nélkül nem én lennék, és nem lennék. Folytatni ér!
