Gyökerek...

Újcsanálos az őszi repcével

Az évnek ebben az időszakában sokat gondolok a gyermekkoromra. Azokra az évekre, amikor a nyarakat vidéken, nagymamámnál és a dédszüleimnél töltöttem. Felejthetetlen emlékeket őrzök az igazi falusi életről, olyanokat, amelyek ma is meghatározzák identitásomat.

Szerencsésnek mondhatom magam, hiszen felnőtt voltam, amikor dédszüleim "elmentek", és volt alkalmam megtapasztalni, ahogy hajnaltól kora estig  keményen dolgoztak a földeken és az állatokkal. Amikor náluk voltunk, mi is Velük keltünk 4-5 körül, vittük a frissen fejt tejet a csarnokba, és akaratlanul is megtanultuk a mindennapi tennivalókat. Este 6 körül együtt vártuk a kapuban ( az elengedhetetlen kispadon) a teheneket haza, majd az esti fejést követően a frissen fejt tejet vacsoráztuk vajas kenyérrel, vagy krumplilángossal-ami a sparhelten sült. Régen a Nagyim sütötte a kenyeret is...TV nem lévén esténként olvastunk, beszélgettünk- még ma is fejemben csengenek Nagyapám hihetetlenül bölcs szavai. Szakmáját tekintve kovács volt, mellette szép parasztgazdaságot vezetett és sokáig a falu presbitereként a hitélet meghatározó alakja volt. Egy nemzetközi református konferencián, Debrecenben beszédet is mondott, ami akkor is

(és ma is) nagy dolognak számít...18 évesen ballagásomra egy néhány soros versikét kaptam Tőle, sorait a mai napig a tárcámban őrzöm. Érettségim előtti napokban ment el, nem élhette meg, hogy orvos lett belőlem. DE tudom, itt van bennem, magamban őrzöm a gondolkodását, a hitét, a jellemét. Dédmamám a családnak élt, legnagyobb lányát (nagymamámat) korán elvesztve ( a szülésbe halt bele), gyermekei mellett az újszülött unokáját- az Édesanyámat- nevelte. Mintát kaptam Tőle. 12-ágban font kalácsának csodájára jártak a szomszédos településekről is...A mai napig sajnálom, hogy egyik unoka sem tudta megtanulni a receptjét, a technikáját. Igyekszem...

Alsódobsza a völgyben

Apai nagymamámra gondolva a KÜZDÉS szó jut eszembe. Szegényparaszti sorból származott, fiatalon férjhez ment, a háború alatt megözvegyült, két pici gyerekről, a beteg édesapjáról és fivéréről kellett gondoskodnia. Napszámba járt, hogy meg tudjon élni, legyen télre ennivaló, tüzelő és minden, ami kell. Soha nem ment újra férjhez, gyakorlatilag egyedül csinálta végig élete jelentős részét, idős korában vették magukhoz nagybátyámék. A falu éltette, városon nem bírt ki egy hetet sem. Számára az volt a nyaralás, amikor- már felnőttként- elvittem magamhoz néhány napra Sátoraljaújhelyre, ahol nagyon jól érezte Magát, hiszen kedvére üldögélhetett a kertben és volt beszélgetőpartnere is egy hozzá hasonló sorsú idős néni személyében, aki akkor velünk élt. Utána még levelet is váltottak egymással...Számára a CSALÁD jelentett mindent, az éltette, hogy az unokák megállják a helyüket a világban, sikeresek, boldogok.

Nekem a gyerekkort ezek az emlékek jelentik a mai napig. Belém ivódtak, részemmé váltak. Büszke vagyok ezekre a gyökerekre, az ŐSEIMRE. Belőlük, miattuk lettem ilyen.

A temetőben rájuk emlékezem és Velük vagyok újra- gyerek ! 

A Hernád völgye- Édesapám kedvence