Napok óta küzdök azzal az érzéssel, hogy valamit elfelejtettem biztosan, valami hiányérzetem van. Nem csoda, hiszen folyamatosan "kicsit" túlvállalom magam. Még jó, hogy legalább belátom.
Azok közé az emberek közé tartozom, akik gyakorlatilag "szeretnének mindent megvalósítani, ami az álmuk- vagy éppen nagyon megtetszik". Sajnos ilyen vagyok. Hogy miért sajnos? Hát csak azért, mert a családom látja kárát elsősorban- és élvezi a hasznát másodsorban. Ha valami nem jön össze, ahogy elterveztem, elgondoltam, akkor kissé kiakadok és nehezen elviselhetővé válok. Szerencsére ez csupán rövid ideig tart, utána megy minden tovább és ismét a régi vagyok.
Írtam már a bakancslistáról- az enyémen számtalan olyan dolog szerepel, aminek a megvalósítása nem egyszerű és nemcsak idő- hanem pénzigényes is. A család ezt még csak -csak tolerálná, de ha valamiért feszültté válok, azt már nehezen emésztik meg. Jó lenne tudni lelassulni, az mindenkinek hasznára válna.
Nem tudom, miért akarok mindent egyszerre- kicsit olyan érzésem van, mintha a belső órám tudná, hogy nincs sok időm... Nem, nem készülök máshová- de mégis ezt érzem.
Biztosan minden dolgozó, mondhatjuk: önmegvalósító nő érzi ezt, amit én is, de mások lehet, hogy jobban tudják kezelni ezt az érzést. Könnyebben túlteszik magukat azon a tényen, ha valami nem jön össze elsőre. Ezt kéne nekem is megtanulni!
Ha megakadok, mindig számvetést végzek, és sorolom, hogy mi is történt velem, velünk az elmúlt időszakban, mi valósult meg azokból, amit szeretnék. Nem a tárgyi dolgokra fókuszálok elsősorban, hanem az élményekre, a lelki dolgokra. És nem rossz a mérleg valójában. Most is tele vagyok tervekkel, hogy hogyan tudnánk kiteljesíteni a vállalkozásunkat a húgommal még jobban. Tanulok és alkalmazom a tanultakat, de még sokkal jobb is lehetne az egész. Valójában ezért írom ki az egészet is, mert kicsit kívülről nézve, könnyebben látom meg a megoldásokat a problémákra. Mellette nem elhanyagolható az az érzés sem, hogy szabad-e egy gyermekorvosnak, akinek az élete kellene, hogy legyen a gyógyítás, mást is csinálni, másféle élményeket keresni, más területen kiteljesedni....
Úgy gondolom, sőt tudom, hogy igen, szabad nekünk is, hiszen elsősorban emberek vagyunk és csak másodsorban gyermekorvosok, orvosok. Ha az EMBER nincs rendben önmagával, akkor a GYÓGYÍTÓ sem képes ellátni a feladatát. Mert tőlünk nem nagyon kérdezik meg: "doktor úr, a maga szíve sose fáj?"- ha mi nem figyelünk oda a belső jelzéseinkre.
Egy egyetemi professzorom híresen utálta a lányokat az évfolyamon, az indoka pedig mindig az volt, hogy a nők nem lehetnek teljes értékű orvosok, mert a gyógyítás teljes embert kíván és a nőknek ugye más jellegű feladataik is vannak, gondoljunk csak a családra, a háztartásra, a gyerekekre stb. Igen, mi nők bármennyire is beletesszük szívünket-lelkünket a hivatásunkba, ránk még egyéb feladatok is várnak és ha valaki olyan, mint én, aki szereti megvalósítani a vágyait, hát annak sajnos valóban nagyon nehéz dolga van.
De nem úgy vagyok összerakva, hogy bármit is feladnék. Természetesen, ami tényleg nem megy, azt nem erőltetem, de ha csak egy kicsi esélyt is látok a megvalósulásra, addig megyek, amíg el nem érem a célomat. Ilyenkor szoktam kibukni- és a családom is...
"...mert nem adom fel, míg életben találsz"
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése