Az idén 19 éve kaptam meg a diplomámat, azóta kis kihagyásokkal dolgozom orvosként, ebből 16 éve foglalkozom a gyermekekkel. Számomra még kimondani is sok. Nálunk a családban nincs más egészségügyben dolgozó rajtam kívül, én valamiért már egészen kicsi koromtól erre készültem. Szegény Hugim! Hányszor lettek betegek a babái gyermekkorunkban, csak hogy meggyógyíthassam...:)
Az élet azonban ezen a területen is keményebb és teljesen más, mint ahogy fiatalon, még hittel kezdve gondoljuk. Nap, mint nap meg kell küzdeni saját kétségeinkkel, vajon jól csináljuk-e, vajon nem lesz-e baj belőle, vajon elegek vagyunk-e a probléma leküzdésére.. Házi gyermekorvosként pedig külön dilemma: korán vagy későn küldöm tovább a beteget, mert a kórházban sem fogadják mindig megjegyzés nélkül. Vállalkozó orvosként emellett egy újabb színfolt jelenik meg a mindennapokban: a könyvelő, a NAV, az OEP felvetései, ellenőrzései, az ISO által diktált feladatok, valamint a munkáltatói feladataink. Nem beszélve az önkormányzattal és a mi esetünkben a Rendelőintézettel fenntartott speciális kapcsolatokról. Az ügyeletet, hogy a városban én vagyok egyedül, ha szükség van orvosra bárkinek, nem tudtam megszokni az elmúlt 10 év alatt sem. ( Pedig kórházi időszakomban koraszülött-intenzív betegekért voltam felelős egyedül.)
Ezek együtt keményen hozzájárultak nálam is ahhoz az állapothoz, amikor azt kérjük az Élettől: hogy most egy kicsit ne kelljen a betegekkel foglalkozni, ne kelljen egész nap a problémákat hallgatni (adott esetben ez akár napi 60-80 beteget is jelenthet!), mert már nem tudok többet befogadni! Egy bizonyos életkorban mindenki eljut erre a pontra a munkáját illetően. Csak az a különbség, hogy nekünk nem illik erről beszélni, mert ugyan kit érdekelhet, hogy egy orvos milyen dilemmákkal küzd nem csak a munkahelyén. Hiszen mi- és akkor itt elsősorban magamról beszélek, mielőtt bárki is magára venné- szóval én biztosan nem tudom a rendelőben hagyni a betegek gondjait, otthon is "agyalok", hogyan lehetne segíteni egy akár nem kifejezetten egészségügyi problémában is. Éjszaka arra ébredek, hogy valamire biztosan nem gondoltam, pedig lehetett volna...Emellett szociális problémák elé is állít az Élet: pl. válást követően milyen kereszttűzbe kerül egy-egy gyerek és hogyan értessük meg a szülővel, hogy még ebben a helyzetben is a gyerek a fontos, ne a bosszúra gondoljon. Vagy: a folyamatos harc az oltásellenesekkel, akik szentül meg vannak győződve arról, hogy ártani akarunk gyermeküknek... És még sorolhatnám. Amikor végre azt csinálhattam, amiről mindig is álmodtam, Édesanyám örömmel jegyezte meg: "milyen jó, hogy nem unalmas a munkátok ( a Hugimra is gondolt, aki akkor óvónőként dolgozott), nem egy íróasztalnál kell ülnötök egész nap!"Ez teljesen így van, de néha lehetne kicsit unalmasabb is..:)
Az utóbbi években több dolog is nyomasztott és emellett ugyanezt tapasztaltam a testvéremen is, aki nem kevésbé elhivatott a munkájában -csekély sikerélménnyel ( lakásotthon-vezetőként elhivatottság nélkül nem tudná tenni a dolgát).. És megijedtem. Ha nem teszek, teszünk valamit, nem lesz jó vége. Kell valami, ami kimozdít bennünket a holtpontról.
Jött az ötlet egyszer csak, hogy legyen egy üzletünk, egy olyan hely, ahol a korunkbeliek kicsit feltöltődhetnek, ahol kaphatnak egy kis pluszt, ahol akár egy kis közösség is kovácsolódhat, ahol mindenki "Értékesnek" érezheti magát és ahol mindenki kap valamit: egy kellemes masszázst, egy 10 percet a Flabeloson, egy jó beszélgetést vagy tanácsot,egy pohár frissítőt és ami nagyon fontos: MOSOLYT. Mert ezt manapság csak elvétve lehet kapni, bárhová is megyünk. Ez a Relax-Kuckó---Nekünk is ez! Adunk és többszörösét kapjuk vissza, sokszor mondták már tőlünk bölcsebbek is, de mi napi szinten meg is tapasztaljuk. Hát ezért csináltuk! És nem bántuk, bántam meg, orvosként sem!Sőt tovább fogunk lépni, mert az a célunk, hogy még jobban csináljuk!
"Mert megérdemeljük!"
.jpglila+k%C3%A1l%C3%A1s+bels%C5%91+2.jpg)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése