A választ természetesen nem én fogom megadni, hanem a körülöttem élők, a betegeim. Nem feltétlenül a szavaikkal, hanem a tetteikkel jeleznek felénk, hogyan is vélekednek rólunk- elsősorban rólunk- és nem a munkánkról.
Mi, akik közéleti személyiségként egyfajta kisvárosi "celeb"-funkciót töltünk be, akarva akaratlanul előtérbe kerülünk. A személyiségünk sokféle reakciót válthat ki és nem elsősorban a tudásunk miatt ítélnek meg bennünket. Tudom, egy laikus nem lehet ( vagy nem mindig) szakértő orvosi kérdésekben, így az alapján ítél: mit teszünk vagy nem teszünk meg- a kérésére, esetleg felszólítására.
Mert ugye a ma orvosa szolgáltató elsősorban-nagyon sajnos- és csak utána gyógyító.
Hányszor hallani a rendelőben: mi az önnek, meddig tart egy papírt kitölteni, miért nem igazolok ezt vagy azt, vagy esetleg miért nem ugrok azonnal, hogy otthon nézzek meg valakit, bármennyire is "munkaidő után van" vagy ügyelet után vagyok vagy esetleg beteg vagyok jómagam is?... Több, mint 1000 betegem van...
.jpg)
Aki ismer, tudja: az igazán betegekhez szó nélkül, hetente többször is, sőt szabadságom ideje alatt is kimegyek, nem várom el, hogy a valóban nagyon beteg gyereket behozzák a rendelőbe.
Úgy gondolom, a rendelőben igyekszem mindig maximális tudással, másoknak megfelelni akarással: ne kelljen sokáig várni, lehetőleg ne kerüljön kórházba, ne szurkáljuk feleslegesen stb. ellátni kis betegeimet- nem csak rendelési időben. A kicsikkel meg is találom a hangot könnyen...
Engedjenek meg néhány szót arról, hogy mit is csinálunk azon kívül, amit a rendelőben látnak: a munkaidőnk nem egyenlő a rendelési idővel, csecsemő tanácsadást tartunk, foglalkozunk az oltásokkal, amit mindig számon is kérnek rajtunk, rengeteget adminisztrálunk, jelentéseket írunk, ( miért igen vagy miért nem), kötelező jelleggel iskolát, óvodát látunk el, ismeretterjesztő programokon szinte kötelező megjelennünk, előadást tartanunk, foglalkozunk a családokkal, bizony ha szükség van rá- még a gyermekek védelme is szóba jön- mert egy gyermek soha nem egyedül létezik, hanem családban van. Kötelező továbbképzésekre járunk- hiszen enélkül nem dolgozhatunk, kötelezően ügyeletet vállalunk, ami 15-24 óra munkaidőn túl- másnap pedig ugyanúgy dolgozunk, mintha pihentünk volna az éjjel. Az állandó rendelkezésre állás okán pedig bekapcsolt telefonnal megyünk mindenhova- talán csak a szabadság ideje alatt engedünk meg magunknak olyat, hogy 1-1 napra kikapcsoljuk a készüléket....
Nem panaszkodom, távol álljon tőlem, de amíg más nem tudja, miből áll egy-egy napunk, addig -kérem- ne ítéljen.....
Többen kérdezték már tőlem is: hogyan tudok gyerekekkel dolgozni, hogyan értem meg őket?
A válaszom mindig az: sosem a gyerekkel van a probléma...
Hiszem, és vallom: minden beteg megtalálja a maga orvosát és minden orvos megtalálja a betegét is! Mert kölcsönös bizalom nélkül nem tudunk segíteni- adott esetben egymáson sem. A bizalomhoz úgy gondolom, az is hozzátartozik, hogy elmondjuk: nem váltottuk ki a gyógyszert, egészen mást adtunk a betegnek, vagy esetleg mással mást "írattunk fel", amit szed- mert így valóban nem tudjuk megmondani, hogy mitől is gyógyul az a kis beteg. És az is hozzátartozik, ha valami "eltört" köztünk, megcsappant a bizalom- inkább mást választanánk, mert esetleg az a másik tudja azt is nyújtani, amit mi nem vagy nem mindig és azonnal.
Sajnos, a nyíltság eddig még sosem volt jó tanácsadóm az életben, de alapvetően nem tudok más lenni és azt hiszem, nem is akarok. Rosszat még soha senkinek nem akartam az őszinteségemmel. Mert ha ez is elvész az emberi kapcsolatokból, nagyon rossz irányba halad a világ. Ez az egyetlen, ami igaz tud lenni az emberek között.
Köszönöm mindenkinek, aki úgy gondolja, hogy rám van szüksége és köszönöm azoknak is, akik távoznak tőlem, mert jelzik, hogy valamire most megint figyelnem kell. Őszinteséggel persze könnyebb lenne....én tovább teszem a dolgomat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése